agymax

a kalandok után kalkutta és bangalore rövidebb érintésével megérkeztünk keralába, amit az indiaik szerényen csak isten saját országnak neveznek. elismerem nem minden alap nélkül.

kerala a legtöbb hódító kezén megfordult, volt arab, portugál, spanyol, angol, minden. tulajdonképpen az indiai fűszer kereskedelem központja volt krisztus előtt 3.000 óta (!!!) és részben még ma is az. ezen kívül nevezetes a félig sós, félig édesvizű holtágakoról (backwaters).

a közlekedés nagy részét ezeken a sekély vizeken bonyolítják úgy uszkve 5.000 éve. egyik legnagyobb városa kochi (cochin), ami egy laza hangulatú őskikötőváros, mindenkinek bátran ajánlom.

itt volt az első olyan kaja, amit érintés nélkül otthagytam: a csontszilánkos curry-n már meg sem lepődtem, de sajnos (vagy szerencsére) szemben ültem a "szakáccsal" és láttam hogyan készül az étel. a köjál ott helyben feloszlatta volna önmagát, ha látja amint a séfbácsi a nyers halat kézzel törölgeti, aztán egy késsel felvágja a hasát és kitépi a belsőségeit majd tovább gyúrja a naan-tésztát (helyi tortilla) és keveri kézzel a zöldségsalátát majd visszatér a halhoz és az élet körforgása újraindul. mivel az a naan és zöldség a mi asztalunkra volt predesztinálva így én hozzá sem nyúltam. persze nem mindenki volt ilyen elővigyázatos, amit in return egy kiadós hasmenéssel hálált meg az élet.

keralában volt a legburzsujabb szállásunk, egy saját bungaló a pálmaerdőben a tenger és a belvíz között. a körülbelül 10 bungaló mindegyike egyedi volt, az egyik például egy fa köré épült.

a kertben ezernyi virág és növény, csak a kígyóktól féltem (mint mindig, mindenhol). a tengerpart egy elég elhagyatott részén voltunk, így reggelente szinte amíg a szem ellátott a miénk volt a fehér homokos part. egy-két illúzióromboló dolog azért felbukkant a kora reggeli séta keretein belül, ezek pedig a közeli falu lakóinak reggeli emésztményei voltak. tudniillik a partra jártak szarni. ástak egy kis gödröt, pottyantottak és otthagyták, hogy a reggeli dagály elvigye. még be sem kotorták, mint a kutyák. szóval a friss gőzölgő szarrakások között szlalomozva andalogtunk. volt még egy felpuffadt rothadó partra vetett delfin is, de az már a természet ajándéka.

az igazi attrakció persze nem ez volt, hanem a környező települések felfedezése a holtágakon. béreltünk egy hajóst egy napra és megnéztük a számtalan kínai halászhálót, portugál, spanyol és hindu templomot és a kedvencemet, a kókuszháncs-zsineg gyárat. a kókuszháncsot hatalmas bálákba gyűjtik, kiszárítják, majd az asszonyok zsineggé tekerik egy ránézésre 3.000 éves tákolmány segítségével.

a kínai halászhálók is furfangos szerkezetek; hatalmas hálók, amiket egy bonyolultnak tűnő ellensúlyrendszer segítségével leeresztenek majd felhúznak. méretéhez képest hatékonysága igen alacsony, de a fő szívatás, hogy itt szinte csak pálma áll rendelkezésre mint faanyag, ami viszont lyukacsos szerkezetű, így évente szétrohad a vízben, tehát a tartócölöpöket folyamatosan cserélni kell. mekkora jó lehet ezt egy ilyen méretű szerkezetnél évente eljátszani...

a környék leghíresebb állata szerencsére nem egy vérkígyó, hanem a kingfisher légitársaságnak is nevet adó jégmadár. rendkívül gyors és színes kis madár, ami ezerrel lecsap a gyanútlan halakra, amiket nem csak ez a terrormadár tart rettegésben, hanem a lábukkal halra vadászó emberek is. Az iszapban állva a lábukkal kitapintják a halat, rálépnek, lehajolnak érte és bedobják a vízben lebegő edénybe; ördögi.

itt tudtam meg azt is, hogy a kesúdió egy kurva vicces növény, mivel egy almaszerű gyümölcs kukettójaként éli az életét. az almaszerűség emberi fogyasztásra ugyan alkalmas, de inkább alkoholt főznek a levéből, nagyon okosan. persze a kukettó az, ami sokat ér. kedves evolúció, ezt most miért?

mély sajnálattal hagytuk el ezt a vidéket, felejthetetlen élmény volt. de persze már várt ránk goa és mi nem akartuk megváratni. utólag mondjuk a maradék 6 napot is inkább keralában kellett volna tölteni, a nyugalomban, mert goa nem sok esélyt ad a kikapcsolódásra. itt sikerült ingyen szállást szereznünk egy szuperjófej indiai kolleginának köszönhetően és nem szégyellem bevallani, hogy a szállodánk melletti subway kajálda volt az első hely, ahova betértünk a két heti nonstop indai kaja után egy kis amerikai ízvilágra szomjazva.

ez a hely egy masszív turistaparadicsom, ehhez igazodó kínálattal. a strandon személyre szólóan fenntartott napágy jár, ha fogyasztasz a bárban valamit. mi napi egy kólával letudtuk a barter ránk eső részét, de ez volt a könnyebb harc. itt 5 percenként el akarnak neked adni valamit és nem ismerik azt a szót, hogy nem. 20 percig kell győzködni őket, hogy nincs rá szükséged, ők persze ezt alkudozásnak tekintik, tehát olaj a tűzre. mikor már az eredeti ár 100-ad részéért is odaadná a valódi arany karkötőt és 80 forintos "elefántcsont" szobrot és te még mindig nem kéred, akkor esik csak le neki, hogy te tényleg nem kéred. ekkor eggyel tovább áll, de már másnap újra megpróbál befűzni. megnyugszol kicsit, hátradőlsz és 2 perc múlva már valaki a fejed fölött áll és próbál eladni neked egy törölközőt. szinte teljesen lehetetlen pihenni, így ezt kb másfél nap után feladtuk és inkább kirándultunk. ja és az európai nőket olyan szinten bámulják, hogy csoportok állnak meg valaki körül és 5 méterről percekig nézik. jobb esetben fényképeznek. szerencsére senki sem csapta ki az orrunk előtt (vagy csak nem vettük észre).

béreltünk egy jet ski-t, amivel megaláztuk a tengeri élővilágot, éppen medúzadömping volt, így a vízsugár reptette az állatvilág görögdinnyéit. a természet válaszcsapására nem kellett sokat várni, rögtön a főellenségemet küldte ellenem: sétáltunk egy domboldalon egy kis ösvényen, mikor is sziszegő hangot hallottam. oldalra fordulok és egy kosárból jó egy méterre kiemelkedett egy kobra, kitárva a köpönyegét is. eddigi életemben szívrohamhoz még nem kerültem közelebb. nem rajtam múlt, hogy nem hugyoztam be, először lemerevedtem aztán meg elrohantam, hiába kiabált utánam a kosár mellett ülő sátánfajzat, hogy "photo? photo?"...

van goán egy nagy hippipiac, több milliárd sállal, kendővel és kacattal. én egy eredeti raj-ban szemüveget szereztem kb 500 forintért, az uv sugarakat is kiszűrte volna, ha az uv szűrést hirdető matrica eltávolításával nem jött volna le a védőréteg is. mivel mindenképp ki akartam próbálni itt a búvárkodást, kerestem egy bázist, amit egy erősen középkorú német hippinő vezetett. A hölgy karbantartója egy kigyúrt indiai 20 éves srác volt, aki mint merülésvezető tartott velünk, de általában a merülés felénél elfogyott a levegője és feljött. utolsó merülésnél már csak szabadtüdővel lebegett felettünk és nézte, hogy életben maradunk-e. megérte a pénzét, mert egy kurva dolgot nem mutatott, amit érdemes megnézni, magunktól kellett felfedezni a tájat. a hajós merülés is jól sikerült, olyan sodrásban rakott ki minket, hogy 40 percnyi úszás után is egy helyben álltunk kb, de azt a pontot nagyon jól megvizsgáltuk. alapvetően az élővilág szép, de a látásviszonyok nem éppen ideálisak, nagyjából 5-6 méterre lehet ellátni.

voltunk egy delfinlesen is, órákon át néztük, ahogy ugrálnak az értelmiségi emlősök, ez eléggé tetszett. a hajóval elvittek minket az öböl végében található börtönhöz is, ahol nemzetközi elítéltek vannak, mégpedig kábszeres visszaélés miatt. az év 364 napján halat kapnak rizzsel és egy nap currys csirkét. igazi gourmet, csak az szívjon goán, aki szereti a halat.

a börtönre néz az egyik indiai milliárdos nyaralója: évente átlagosan 2 hetet tölt itt, tehát egyértelműen megérte beruházni a fél domboldalnyi villába, barlangrendszerbe és kertkomplexumba. 2 éven át építette 500 munkás a kecót a legenda szerint.

vicces látványt nyújt még a partra szaladt szállítóhajó, amit nem tudnak elvontatni, csak majd sok év alatt darabokra vágni. az orosz kapitány részegen zátonyra vezette a hajót, gondolom kapott érte puszit a homlokára.

természetesen voltak goa bulik is, hogyne lettek volna, mi egy visszafogottabb chill-es megmozduláson vettünk részt, a tengerparton ücsörögve hallgattuk a muzsikát, meg tudnám szokni, ha ilyen lenne a sziget.

utolsó programként ellátogattunk egy fűszerfarmra, ahol legalább százféle fűszer és gyümölcs termett, plusz lehetett elefánton ülni. ez volt az egyik legérdekesebb hely, amit láttunk, de súlyos fosással végződött. itt futottam bele ugyanis a második durva kajába, amit viszont nem vettem észre. banánlevélben főtt csirkét kaptunk, csak sajnos a csirke nem főtt meg. gyanús volt ugyan, hogy kicsit nyers, de a rengeteg fűszer becsapott és megettem. na ez volt a végzetes hiba. másnap reggeltől kezdve egy hétig ment a hasam és hánytam, ebbe beletartozik a 8 órás repülőút zürichig és onnan egy óra brüsszelig. úgy teleraktam a repülős hányós zacskót, hogy nem lehetett összefogni a tetejét, tovább is van, mondjam még?

az ételmérgezéstől eltekintve láttunk fahéj fát (nem tudom mi lehet a tudományos neve), aminek a kérgét szórom ezerrel a tejbegrízre. láttuk a borsot, amiből csak egy fajta létezik; a fehér, vörös, fekete csak a különböző érettségi állapot. amúgy ez egy kúszónövény, ezt sem tudtam.

találkoztam a vaníliával, amit az ember kézzel poroz be és tulajdonképpen az összecsukódott virágját használjuk. és amin a legjobban meglepődtem: az ananász. kövezzetek meg, de én ezt pálmának gondoltam, ehhez képest egy káposztaszerű torzsán nő.

az elefánt-ride is vicces volt, különböző füttyszavakra tudott mindenfelé menni, sőt még az egyik fáról menet közben levett egy érett banánt és a kezünkbe nyomta.

az egyik legjobb túra volt életemben, de erre az országra (kontinensre) sokkal több idő kell. 3 hét alatt szűken bejártunk 3 kis tájegységet, így maradt még kb 4000. az odajutás drága, ott lenni viszont nem, így mindenkinek ajánlom, aki sok szabadidővel rendelkezik. a nagyvárosokat ezzel együtt csak mazochistáknak javaslom, viszont néhány vidéki részt mindenkinek látnia kellene. még visszatérek (főleg, mert két évvel később a nadrágzsebemben találtam 500 rúpiát).