Ehh. Nehéz. Nagyon nem áll rá a kezem az írásra. Nem fizet érte senki. Észrevehető, hogy a kezdeti lendülete a blognak elég sokáig kitartott, lássuk be, több mint 100 bejegyzésig kevés ilyen dolog jut el. Sorozatoknál a 100 rész már aranytojást tojó tyúk. Talicskával tolják a pénzt a stúdiók. Mi meg nem toljuk, mert talicskáravaló sem jött még össze innen. Ezért sajnos dolgoznunk kell nappal, sőt néha még éjjel is, aminek velejárója egy-egy utazás munka címén, amit már néha a hátunk közepére sem kívánunk. Kezdjük az elején.
Adott egy lehetőség, hogy egy ír gyárat látogassunk, ki is van talalálva, hogy ott ragadunk hétvégére és keresztülcsapatunk az országon, sírokból kiásott kelta csontvázakkal ropjuk a tábortűz mellett, meg ilyenek. Ehelyett egyedül kellett mennem, illetve csatlakozott hozzám egy magas beosztású arc is a cégtől. Természetesen az utazást sem mi szerveztük, hanem valami titkárnő, aki külföldöt még csak térképen látott, ezért meg is lett az eredménye...
Vett nekünk repjegyet Brüsszelből Dublinba, ami jó lett volna, ha nem a nyugati part legszélén van a gyár, mert így 3 órát kell még autózni jó esetben oda is meg vissza is. Szupereffektív, főleg annak tükrében, hogy Castlebar-tól (itt a gyár) kb. 50 km-re van egy reptér. Csak ahhoz már rá kellett volna kattintani pár almenüre a légitársaság honlapján, és ez valószínű hatalmas kihívás lett volna.
Hajnali kelés, vonat Brüsszelbe, már ott vár az útitárs, a Szupermenedzser. Kiderült, hogy becsekkolta a 4 kg-os táskáját, tehát majd várnunk kell érkezéskor, nem is kicsit. Mintha először utazna... Arról nem beszélve, hogy szuperokos a laptopot feladni csomagba, főleg ha már láttad, hogy a reptéri személyzet milyen kedvesen simogatja a bőröndöket rakodás közben.
Szerencsére nem mellette kellett ülnöm, ezért egész nyugisan telt az odaút. Megérkeztünk, megvártunk a csomagját, ekkor már élőben is láthattam hogy egy 20x30-as kis táskáról van szó. Facepalm. Akkor menjünk a kocsiért, ami újfent a meglepetés kategóriába tartozik, mert a cég ugyan foglalt kocsit, de nem osztotta meg velünk a részleteket. Gondolták tiltakoznék.
A kölcsönzőnél álltak sorban a Land Roverek és egyéb nyalánkságok, természetesen ismerve az eddigi kalandjainkat, nem is számítottam ilyen kategóriás járműre. Amikor a kiszolgáló arc betolatott a Mini Cooper-rel elénk, azért még sokat látott rókaként is lezsibbadt a bal agyféltekém. 2010-ben, egy nemzetközi cég a Szupermenedzserét és engem egy új ügyfélhez kiküldenek egy Mini Cooper-rel. Elég neccesen fértünk el benne, tulajdonképpen testem minden része szorosan érintkezett a kocsi valamely felületével. Legalább karambolnál egyből tovább tudom adni az ütközési energiákat. Ha lett volna egy extra csomagunk, az már nem fért volna be. Zsír.
Persze a Szupermenedzser még életében nem vezetett a bal oldalon, nem is baj, itt kell gyakorolni, amikor időre le kell tolni 300km-t. Persze esett, de ezt már meg sem éreztem. Előkerült a GPS, és beállította a címet, vagyis állította volna, mert olyan utca nem volt, ahova mennünk kellet, de a várost azért megtalálta. Gyanús csak az volt, hogy a készülék szerint 1344km-re van a célállomás. Keskeny földrajztudásom ellenére azért arra emlékszem, hogy Írország bármely pontjától bármelyik másik pontig el lehet jutni max 500km-t megtéve. Valami nem stimmelt. De azért elindultunk.
Kiderült, hogy a készülék nem volt frissítve 2001 óta, ezért a két fő autópálya, ami keresztülszeli az országot, az nem volt benne. Cseles. Innentől kezdve vizuális útkereséssel faltuk a kilométereket, meg-megálltunk benzinkutaknál. Ami vicces, hogy a benzinkutak sem a pályán vannak, hanem kis városokban, ahova le kell térni ha tankolni akarsz. Az egyik ilyen alkalommal sikerült az ellenkező irányba visszatérnie a pályára, ezért plusz 60 km-ert kellett megtennünk, mert nem sok lejáró van arrafelé. Double facepalm.
Csekély 2,5 órás késéssel megérkeztünk a gyárba, ahol eltöltöttünk 1 órát majd elvonultunk a szállodába. Az legalább jó volt, a kaja ízlett (póréhagymás paradicsomleves és ír báránypörkölt), meg nem is kellett sok időt töltenem a Szupermenedzserrel. Itt jegyzem meg, hogy Gyuri azért nem jöhetett, mert Angliában volt egy másik ügyfélnél, ahonnan egyből a fent említett közeli reptérre mehetett volna, csakhogy a gépe fél órával később érkezett volna, mint a mi tervezett odaérésünk. Ehhez képest még mi késtünk 2.5 órát, ahogy azt előre lehetett tudni. A titkárnőnek nagy hatalma van, főleg ha gyakorlati tapasztalata konvergál a nullához.
Másnap még 3 órát voltunk a gyárban, aztán vissza Dublin, most már valamelyest akadálymentesen, mert azért ott minden út Dublinba vezet. Reptér, persze a repülő késett 1 órát, de azt már elviseltem, hisz hamarosan otthon leszek. Azért a reptéren toltam egy 8000 forintos ír szupermarha steak-et, csak a számlát felejtettem el megőrizni, így a cég megkárosítása helyett magamat aláztam meg. Viszont valóban sikerült komplikációmentesre hozni az utolsó szakaszt, s már fél éjfélre hazaértem. Szuper túra volt. De a táj legalább szép.
a ti véleményetek: