agymax

most, hogy tart a – médiamérföldkőnek tekinthető – világ első online követhető népfelkelése / szabadságharca, eszembe jutott egy sztori egyiptomból. ez még az idők előtti időkben történt, mikor volt időm búvárkodni, egy hajós szafarin voltunk a vörös-tengeren. alapvetően tengeri beteg vagyok, így a legkisebb hullámzástól is képes vagyok szárazra hányni magam, de jelen esetben volt mire fogni a wc einstandolását: nagyobb viharba keveredtünk, 2-3 méteres hullámokkal, a hajó minden irányba dőlt, a szervezetem kapitulált. ugyanakkor a körülményekhez képest biztonságban voltam, mivel bezárkóztam a 2x2 méteres wc-be, így max faltól falig tudtam repkedni. nem volt mindenki ilyen ügyes és a fedezékbe menekülés közben rossz helyre nyúlt. büntiből meg levágta a hüvelykujját a lengőajtó.

a válságtanácskozás úgy látta a legjobbnak, ha az elszabadult testrészt berakjuk egy jeges zacskóba a sörök közé és elindult a hajó a part felé. a hajókapitány telefonon hívott egy mentőt, hogy mire a kikötőbe érünk azonnal indulhassunk is tovább a kórházba. későbbiekben kiderült, hogy mind a mentő, mind pedig a kórház szavakat idézőjelben kellett volna használnom.

mivel a hajón talán 2-3 ember beszélt angolul, így rám esett a választás, mint tolmács és jogi képviselő; én kísértem a sérültet a kórházba. összeszedtük okosan a hajón lévő készpénzt, a biztosítás papírjait meg persze a kóbor ujjat. felmerülhet a kérdés, hogy hogyan bírtam ki az utolsó órát a hajón, ha nem is a wc-ben töltöttem? nos, a part felé már csendesedett a vihar, az izgalom keltette agyhullámok hősiesen legyőzték a gyomorból érkező üzeneteket és persze már abszolút semmit nem volt kihánynom.
szóval megérkeztünk a partra és kerestük a mentőt. az európai szem ismét becsapott minket, hiszen a mentő egy taxiszerűség volt, egy kb 30 éves koszos merci személygépjármű formáját öltve. ekkorra már kezdett sötétedni, elindultunk a nagyjából másfél órás útra a kórház felé. az arab vezetési stílusról már értekeztem korábban, de nem árt elismételni:

1. sötétben a fényszórók használatának teljes hiánya. az utat érezni kell, meg különben is, ha allah azt akarja, akkor úgyis odaérünk. egy fontos kivétel van a szabály alól; ha szembejön valaki, akkor a találkozás előtt nagyjából 100 méterrel mindketten felkapcsolják a reflektort (nem ám a sima világítást) és amint elhaladtak egymás mellett, lekapcsolják és visszatér a sötétség. ez akkor mókás, ha a találkozás után pont kanyar jön és a sofőr szeme nem áll vissza elég gyorsan a sötétre. volt ilyen is.
2. a dudálás művészetének tökélyre fejlesztése. őszintén gondolom, hogy meg fogom egyszer rendezni az I. nemzetközi dudaösszecsapást, a fejlődő világbeli országok nemzetközi játékát (ide nevezhetne simán india, bármely arab ország és persze az olaszok és spanyolok). a lényeg, hogy dudálással kell a másikat az útról leszorítani vagy kitérésre kényszeríteni. ebből deriválható is a duda helyi funkciója: a forgalomban résztvevő bármely más szereplő üdvözlése, leszorítása, előzése, fenyegetése és köszönése. mindegy, csak a fékre ne kelljen lépni; az amolyan istenallahkáromlás.
3. a helyes sebesség megválasztása. számomra sötétben egy félig aszfaltozott úton, egy harminc éves kocsival, fél liter benzinnel a tankban lámpa nélkül a helyes sebesség az egy helyben állás. nekik valahol 110-130 km/h között van, attól függően, hogy mennyire élesnek érzik a kanyart. ez mondjuk helyi jellegzetesség, indiában nincs annyi olaj, hogy vitézkedve égessenek el 20 litert óránként.

na, megérkeztünk a kórházba. azaz rendelőbe. azaz dolgozószobába. az egyetlen orvos a környéken egy nagyjából 4x6 méteres szobában rendelt, ez ki is tette az épület felét. nem volt sem műtőasztal, semmi. persze angolul nem beszélt. hiába lobogtattuk az érvényes biztosítást, ügyet sem vett róla. azt mondta, hogy 1200 dollár helyben és utána esetleg megnézi mit tehet. szerencsére ugye hoztunk pénzt, így az orvos instant nyelvtudásra tett szert. esküszöm én is allah hívő leszek, ha ilyen gyorsan belém ver 4-5 nyelvet még. így már egyszerűbb volt a dolog, a bábeli helyzet megoldódott, elmondtuk mi történt és mit szeretnénk. a doki szó szerint lesöpörte az íróasztalát és ott vizsgálta a kezet. ezután előkerült egy asszisztens, aki betolt egy ilyen kórházai műtőágyat meg egy éjjeliszekrényszerűséget. mint kiderült ez volt a műtőasztal.

ezen a ponton kértem engedélyt a kint várakozásra, nem bírom a vér látványát (sem). mire visszamentem a csonk már vissza volt varrva és bekötve, a doki szerint innentől allahon múlik, hogy sikerül-e visszanőnie vagy lehullik. a pénzről adott egy kézzel írt igazolást és utunkra bocsátott. elég boldognak tűnt, hogy keresett a 20 perces munkával és mondjuk 3 dollárnyi anyagköltséggel 1200 dollárt egy olyan országban, ahol a havi átlagkereset 70 dollár.

persze mi is boldogok voltunk, mindössze az árnyékolta be az örömünket, hogy még vissza kellett vinnie minket éjszaka a sofőrnek a hajóhoz és ugye franc se tudja pontosan mit tervezett aznapra allah. de abszolváltuk ezt is és a világ újra megmenekült. slusszpoén: az ujj visszanőtt és köszöni, azóta is megvan. csak a happy end.