a zsurmé pizzafutár rovatunk második részében spanyolországba látogatunk, azon belül is a zabándokok mekkájába, san sebastianba. az egész zsurméságom, konyhaművészeti lelkesedésem egy bűvős szakács cikkel indult még 2008-ban, amiben martín berasategui konyhájáról írnak. mivel baszkföld pont beleesett a tervezett útvonalba így kaptam az alkalmon és pár hónapra előre foglaltam egy asztalt az étteremben.
ebédre érkeztünk és tanulva az korábbi esetből (amikor 4 órán át tartott a vacsora) nem is terveztünk aznapra más programot. persze már az elején hoztuk a formánkat és elnéztük egy nappal a foglalást. szerencsénk volt és mivel a szerda dél nem a legfrekventáltabb időpont, így kaptunk asztalt aznapra is. bilbaoból érkeztünk és egy órával nyitás előtt odaértünk, de még javában takarítottak, így a kocsiban várakoztunk. viszont ennek köszönhetően elsőként választhattunk asztalt és a napos időre tekintettel a terasz legjobb helyére csaptunk le, ami a kertre néz.
.jpg)
a pincér kihozta az asztalnyi méretű étlapot, amin volt kb 5 féle étel meg ugye a menü. nem túl hatékony papírfelhasználás. természetesen a 12 fogásból álló menüt választottuk és észrevétlenül kigomboltuk a nadrágot. közben sorban érkeztek a vendégek, de persze szopóágon voltak mert a prime helyet már befoglaltuk. rendelésnél még megkérdezték, hogy allergiásak vagyunk-e valamire illetve nincsenek-e komoly ellenérzéseink az osztrigával szemben. akkor még nem voltak.
maga az étterem egyébként kissé eltért a képzeletemben felépített, tengerre néző, sziklán álló hatalmas teraszos megoldástól. a tengertől kb 15 km-re található és tulajdonképp egy átalakított kertes ház. teljesen korrekt volt minden, de mégis másra számítottam, mert álomvilágban élek. ami egyébként nem illett a három csillagos milliőbe (persze nem az étterem tehet róla) az a szomszédság. miközben próbáltuk élvezni a szakácsművészet legjavát, ingyen és bérmentve elmélyülhettünk a kb 200 méterre vígan visító fűnyírótraktor nyújtotta audiovizuális gyönyörökben.
de ne szaladjunk előre, megérkeztek az előételként szolgáló falatkák és választhattunk a frissen sült kenyerek közül. a borlapot átnézve egy kancsó vizet rendeltem, mert a bort továbbra sem szeretem.
a menüben található ételek mellett volt egy évszám is, ami jelezte, hogy a séf mióta tartja az étlapon. egyik legrégebbi kreálmányával kezdtünk (signature dish), ami egy zserbóra emlékeztet, de valójában füstölt angolna-libamáj-hagymakrém-alma kombó alkotja. ennek ellenére nagyon finom. ezután jött egy tintahal leves, ami tartogatott néhány meglepetést. a leves közepén volt egy tintahaltintával töltött ravioli, amit a szájban kellett kettéharapni, bár biztosan volt olyan vendég, aki csak azért is a tányérban vágta ketté és az armani ingje tökig tintás lett. az íze nagyon jó volt, de az élmény maga nem éppen fenomenális, ilyennek képzelem el, amikor bear grylls kettéharapta a medve szemgolyóját. adtak még mellé egy tintából készült chipset is, ez szintén szuper volt. azért akarok elképzelhetetlenül gazdag lenni, hogy a mozimban ilyen csipszeket rághassak a cápaember visszatér nézése közben.
aztán rákanyarodtunk a főételek sugárútjára és rögtön egy kókuszos-uborkás osztrigával kezdtünk. örömmel jelentem, hogy még egy drága ételt húzhatok le a jövőbeni fogyasztási listámról, mert a kaviárhoz hasonlóan ez sem igazán jött be. az eleve extrém kagyló állagra rátettek egy lapáttal és egy nyálkás szószban tálalták, ami bár rendkívül ízletes volt, sem elrágni, sem lenyelni nem akarta az ember. persze megtettem, mert ezért mentem oda, de legközelebb nem kérek ilyet, maradok a francia csigáknál.
ezután jött a menü második legfinomabb fogása: édeskömény háromféleképpen. az édesköményt itt hollandiában fedeztem fel egy-két éve, előtte szerintem soha nem használtam. rögtön megszerettem, bármilyen ételt feldob és akár nyersen, salátaként is finom. hát most megtudtam, hogy az én elkészítési módom még nem éppen tökéletes, nagyjából annyi köze volt az itt szintén nyersen tálalt ételhez, mint kőbaltának a thermomixhez. a nyers kivitel mellett volt egy meleg rizottóféleség és édesköményhab. ebből szívesen kértem volna repetát.
miközben rágcsáltam a friss zsemlét, mint egy tazmán ugróegér, néha lemorzsáztam az asztalt. erre mindig beizgultak a pincérek és volt egy morzsafelkapó eszközük, amivel eltakarították egy pillanat alatt a maradványokat. erre persze én vérszemet kaptam... muhaha
a következő étel egy saláta volt virágszirmokkal. na ez odabaszott. azon csak csak túltettem magam, hogy szirmokat egyek, amikről azt hittem mérgezőek, de a nagyjából 50 darab különböző színű és mintázatú szirom pontosan ugyanúgy volt elrendezve mindkettőnk tányérján. na erre tegyél pontot. én biztosan csak simán rászórtam volna, de hát nem is vagyok 3 csillagos séf, csak 2. amúgy meglepő, de finomak voltak a szirmok, nem egy libamáj, de jó.
ezután következett az egyértelműen legfinomabb étel, egy vörös márna ropogósra sült pikkelyekkel. mind a hal húsa, mind pedig a pikkelyek nagyon jól voltak elkészítve és persze ez megint az az étel, amit az ember soha nem fog nekiállni elkészíteni otthon. ezért jár ilyen helyekre. mindenkinek ajánlom, még ha furcsán hangzik is.
utolsó fogásként egy pamplonából származó galambot kaptunk, ami számomra a legnagyobb kihívást jelentette. egyrészt mire ide jutottunk már eléggé jóllaktunk, másrészt fenntartásokkal kezelem a galambot, mert az számomra egy repülő patkány. a pincér persze megnyugtatott, hogy az araiz galamb a legjobb minőség spanyolországban és a legtöbben túlélték a fogyasztását. persze ettem már galambot előtte máshol is (pl marokkóban, ahol nem vagyok biztos benne, hogy araiz minőséget tálaltak), de az ember nehezen mossa ki a fejéből a pszichés fenntartásokat. hogy magáról az ételről is ejtsek egy szót, alig volt átsütve, finom, omlós húsa volt és remek köret járt hozzá: malacfarok. egy falat hús, amiben benne volt egy egész disznósült íze. ez az egy falat teljesen lenyomta a galambot, de a menü nagy részét is, egyszerűen hihetetlen volt.
ezen a ponton már túlestünk a második gombon is, teljesítőképességünk határán jártunk. szerencsére már "csak" a desszertek voltak hátra és egy kis szünetet is tartottak. az első desszert egy nagyon intenzív kókuszfagyi volt rum ízű jéggel körítve majd jött a whisky ízű jégkása csokisütivel. erről csak annyit mondanék, hogy bár majdnem szétdurrantam, simán megettem volna még öt adagot belőlük, annyira kurva jók voltak.
miután végeztünk, kértem még egy kávét, mert az előző egy héten egy finomat sem sikerült innom, lévén a hollandokkal egy szinten lévő spanyol kávékultúra nem kedvez a tejeskávé fogyasztóknak. ehhez érkezett egy állvány, amely 2x4 bonbont és 2x2 likőrt tartalmazott. ezeket adott sorrendben kellett elfogyasztani és várni a megvilágosodást. jött is. mint ahogy jött barasetagui úr is és bár csak spanyolul (meg baszkul) beszélt, egy pincér tolmácsolt angolra. kezet fogott velünk, kérdezte honnan jöttünk, meglepődött kicsit, és pár percet beszélgettünk. iszonyat szerény volt, kb elpirult mikor megdícsértük a kajákat, pedig gondolom ezt tőlünk hallotta négymilliomodszor. ez az ember a világ 25 legjobb szakácsa közé tartozik, spanyolországban konkrétan sztár és veszi a fáradságot, hogy minden vendégével beszéljen pár percet. na ez az, amit imádok ezekben a helyekben.
a nagy zabálás után megkerestük a szállásunkat a városban és konstatáltuk, hogy pár méterre áll tőlünk arzak étterme, a másik 3 csillagos kifőzde...
Michelin 3*
a ti véleményetek: