agymax

ezt akartátok? megkapjátok. egy nagyon fontos információ minden utazónak: ha velem kell eljutnod valahova, onnan vagy el fogsz késni vagy el fogsz ázni. ezt azt hiszem mindenki tanúsíthatja, aki valaha utazott velem. jelen esetben az utóbbi történt, 10 napos tengerparti tartózkodásunk alatt nagyjából 10 napig esett az eső - na jó, utolsó reggel sütött a nap.
 
történt egyszer réges-régen, hogy elindultunk feltérképezni a tengerparti utat barcelonától monaco-ig, persze még tavasszal, hogy kevesebb turista legyen, de aránylag jobb idő (ezt ugye buktuk).

az első két napot a katalán fővárosban töltöttük, ezt nem részletezem, mert már kifejtettem a véleményem korábban. annyi extra történt, hogy ezúttal nem sajnáltuk a pénzt az extrém borsos belépőkre a különböző gaudi helyekre. egyszer még így is megéri, nem tagadom, de akkor is rohadjanak meg ilyen árak mellett.

ezután itt béreltünk egy kocsit, ami végül amolyan kisteherautó lett mire megkaptuk, de sebaj, bőven elfért a két hátizsák benne...
 
elindultunk hát észak felé a parton, hogy felderítsünk minden kis tengerparti települést, kipróbáljuk a helyi specialitásokat és strandoljunk - szólt a naiv itiner. barcelona felett ugye a tipikus turistaparadicsom costa-k találhatóak, ennek tükrében nem igazán hangulatosak. otromba szállodák és angol/német éttermek, egy-két kivételtől és a gyönyörű kilátástól eltekintve. 

némi kitérővel beugrottunk figueres-be, dalí lakhelyét alaposan szemügyre venni.

már jártam itt, tudtam mire számíthatok, de másodjára is lenyűgözött, hogy hogyan lehetett valaki ennyire agymax anélkül, hogy bármilyen szer hatása alatt állt volna. az általa készített ékszerek kiállítása is adta, mintegy lekörözve a 8 kilós aranybevonatú vaskereszteket, amiket a cigók a művészet csúcsának éreznek.

miután az utolsó pinalenyomatot is szemügyre vettük, visszaszaladtunk a szállodába a szakadó esőben. másnap célul tűztük ki, hogy megnézzük dalí nyári kéróját port lligat-ban (nem messze roses-ben van az évekig a világ legjobb éttermének tartott el bulli), de ebbe pont beleszaladtunk, mert ide még szezonon kívül is előre kell foglalni, így nem jutottunk be.

a táj miatt viszont még így is egyértelműen megérte a másfél órás kacskaringós hegyi út, érthető, hogy miért ezt választotta nyári lakhelyéül.

innen tovább haladtunk északnak, szigorúan megnézve minden kis öblöt és a pireneusok keleti oldalának összes szél-, vihar- és esőtípusát.

valahol a francia határ közelében egy apró faluban betértünk a helyi vendéglőbe valami tengeri baszást enni, de váratlan fordulatként egy pedofil pincért sikerült kifognunk. engem már az is feszélyezett, mikor hosszan bámult minket az asztalunk mellett állva minden ok nélkül, de eggyel magasabb keménységi szintet ütött meg mikor ugyanezt tette a szomszéd asztalnál ülő 6 éves kislánnyal is. a szülők is eléggé zavarban voltak, nem tudták igazán felmérni, hogy most előveszi a brét és kirakja-e a gyerek tányérjára vagy nem. szerencsére időben hívták a konyhából…
 
maga a francia-spanyol határ is fless volt, bár majdnem belehaltunk a fotózásba. A hegylánc közepén van egy tábla, ami jelzi, hogy megérkeztünk a csigazabálókhoz, de ugye mellette szakadék és a tornádó erejű széllökések párosítva szakadó esővel gonosz kombinációt alkotnak és nem teszik biztonságossá a pózolást.
 
magunk mögött hagyva a pireneusokat egy kissé laposabb tájra érkeztünk, a katalán sziklákat felváltotta a homokos tengerpart. ez tipikusan az a vidék, amit átutazóban érdemes megnézni, de egy külön túrát nem ér meg; ennél ezerszer szebb helyek vannak franciaországban. a határtól a montpellier-ig tartó tengerpart bár homokos, nem kimondottan turistacsalogató. ettől függetlenül kedvelt üdülőhely, mert jóval olcsóbb, mint a keletebbre lévő provence és cote d'azur.

ezután megérkeztünk a camargue tájvédelmi körzetbe, a rajna deltához, ami számomra a legnagyobb pozitív csalódás volt, rendkívül tetszett. láttuk az európában egyedül itt őshonos flamingókat, néhány helyi cowboy-t és bikaviadalokra tenyészett atombikát. érdekes módon a határtól 300 km-re fekvő Saintes-Maries-de-la-Mer-t tartják a legspanyolabb francia városnak, flamenco-val és bikaviadalokkal, a szomszédban található Aigues-Mortes pedig egy sok száz éves városközponttal rendelkezik, amit várfal vesz körül.

ehhez foghatót európában szerintem egyedül brugge tud nyújtani, olyan, mint ha egy időgépbe kerülne az ember. miután kibámészkodtuk magunkat toltunk egy durva vacsorát, a városban egyébként le kellett mondanunk pár szimpatikus étteremről, mert mind michelin ajánlott vagy csillagos volt, ehhez tartozó árcédulákkal. végül ettünk egy tengeri csigatálat és friss spárgát, erről található itt egy szösszenet:

a következő város már ismerősebben fog csengeni, megérkeztünk marseille-be. bármit is állít az útikönyv ez a város nem egy életbiztosítás szerintem. a franciaországba (il)legálisan bevándorlók déli hubja ez, marokkóiak, algírok, tunéziaiak és a többi, ami persze jót tesz a szűk multikulti művészréteg számára, de a késelős-kölcsönkérős biznisz is virágzik. én persze nem így szereztem majdnem halálos sérülést, hanem úgy, hogy lezuhantam az erőd faláról. ami persze radikálisan hangzik, de befelé estem. ez is magában foglalt egy fél méteres zuhanást és kevlar-testem enyhe sérülésén túl igazán csak a szívem állt meg majdnem az ijedtségtől. az elképesztő méretű hasadást a könyökömön végül nem varrtam össze magyar-rambo módra, hanem leragasztottam egy sebtapasszal.

de vissza a tényekre: a város elég szép, gyönyörű kilátással chateau d'if-re, egy börtönszigetre, ahol a történet szerint anno monte cristo grófját tartották fogva. a kikötő igen impozáns és a régi városrésznek tekinthető keskeny utcák igen magas házakkal kombinálva is elég impresszív látványt nyújt. sajnos a helyi notre dame-ig nem sikerült feljutnunk, de a távolból is gyönyörű:

volt itt még egy firenzei replika templom is (nem tudom melyik készült előbb), könnyen felismerhető a zebracsíkos középkori-győzike stílóról:

szégyenkezve vallom be, hogy nem sikerült megkóstolnunk a helyi specialitást a bouillabaisse-t, mivel nem találtunk éttermet, ahol még nem fogyott el az aznapi adag. aggodalomra semmi ok, egy várossal arrébb vacsorára megkaptam addigi életem legszörnyűbb ételét, a korábbi posztban már megénekelt állati belsőség hurkát…

innentől már közeledtünk a francia riviéra közelébe, a part ismét sziklás lett, megjelentek a hegyoldalba épített szuperluxusextrémvillák, ahova csak sunyi szögekben lehetett belátni és kifürkészni a tengerre néző medencéket és függőkerteket. az út szintén átváltott megakacskaringós scenic route-ba, ami persze nekünk kedvezett, hiszen ezért jöttünk. bár nem éppen egy kabrióval toltuk, azért volt egy hangulata a kis puttonyos féltehergépjárművünkkel. mivel szezonon kívül voltunk, így csak egyszer kerültünk komolyabb dugóba, két öböl közti 10 km-es távot úgy 3 óra alatt tettük meg és szidtuk a motorosokat és az ezernyi versenybicajost, akik a sort kielőzve elszáguldottak mellettünk.

saint tropez-t ugyan gyorsan megnéztük és kifeküdtünk a strandra egyedüliként a szitáló esőben, de a szenzációs időjárás miatt inkább egy dombtetőre csapattunk fel, ahonnan a teljes környéket be lehetett látni.

gyönyörű öblöket magunk mögött hagyva megérkeztünk a méltán csodált antibes-be, ahol az éves búvárfilmes találkozót is tartják. itt már kezdi borzolni az ember kedélyeit az egyre növekvő méretű jachtok sokasága, de még nem monaco. számomra sokkal hangulatosabb volt a szűk párizsi utcákra emlékeztető antibes, mint a szomszédos pompaközpont cannes vagy a hegyi lakótelep stílusban épült monaco. de ne szaladjunk előre. antibes már bőven a kő gazdagok vonzáskörzetében van, a hangulatos halászfalu érzés csak álca.

meg sem rezzent a szemöldököm, mikor egy étterem előtt három arab rendszámú sportautó várakozott, gondolom ezt az astont ebben a városban használják, ha kikötnek. és feltételezem minden európai városban van egy hasonló gépük. hiába na, ésszel kell befektetni a véges olajpénzeket. itt lőttük az alábbi figyelmeztető jelet is, a kis herceg halálugrásra készül:

cannes már meg sem próbálja titkolni, hogy itt a pénz a lényeg, a tengerparti soron álló szállodákban egy szoba ára megegyezik a namíbiai éves GDP-vel. az út egyik nagy, ha nem a legnagyobb, csalódása a cannes-i színház volt, ahol a filmfesztivált is rendezik. ennyire gusztustalan épület még ózd külterületén is bántaná a szemet, nem hogy a tengerparton, egy belle époque szállodasor kellős közepén.

itt még a kutyaszar is gucci és gyorsan ráeszmélvén, hogy ez nem a mi természetes közegünk néhány órán belül tovább is álltunk - halkan megjegyzem, hogy a viharos eső sem volt éppen vendégmarasztaló. még futás közben kikacagtunk egy lamborghinit, ami a látványosan felfestett "tilos ide parkolni" jel mértani közepén állt meg. a tulaj vélhetően a büntetés csekkre még ráírt egy nullát és így is hangosan röhögve fizette be.

megérkeztünk hát a túra földrajzilag végső pontjára: monacoba. nekem ez a hely egyértelmű csalódás volt. el is mondom miért. az én kis naiv fejemben monaco (sohasem jártam utána hogyan is néz ki) egy nagyobb cinque terre stílusú város volt. hát kurvára nem: giccstenger és hegyoldalba épült lakótelep, amely nem az esztétikumot, hanem a „préseljünk ide még egy apartmant” mentalitást hordozza magában.

tény, hogy vannak szép részek; a vár például vagy a kaszinó és a szálloda, de ennyi. ízléstelen káosz uralkodik és egy olyan országot tár elénk, ahol a polgárok más jellegű gondokkal küzdenek, mint egy átlagos dél-alföldi bányászcsalád. például egy eldugott iszonyat lepukkant autókereskedésben (olyat képzelj el, mint otthon a tóni bácsi sarki használt autó boltja 15 éves astrákkal) állt 3 ferrari, 3 porsche és egy aston.

és akkor most jön a legdurvább rész: a kikötő. ezt nehéz szavakba önteni, a kortárs jacht, megajacht, ultrajacht és anyahajójacht gyártás legdurvább darabjai, egyértelműen csak a faszméricskélés miatt megrendelve. ezeket – éppúgy, mint egy kastélyt – már nem lehet kihasználni, az éves fenntartási költségből meg lehetne menteni egy afrikai országot.

volt szerencsénk összefutni a lady mourával, a wikipediáról idéznék egy sort: "Both the name and the escutcheon that can be seen at port, starboard and at Stern are carved in 24 carat gold." hát ennyi, ez kell. a legpofátlanabb mégsem a legnagyobb volt, hanem ez itt, hogy rohadjon meg, aki így nevez el egy uszkve 100+ millás hajót: one more toy

és most nyugodjunk le. tetszett a katedrális, a vár és a hozzá tartozó tengeri múzeum. a három emeletes, friss tengervízzel keringetett akváriuma még engem is elkápráztatott, nem egy tropicarium. ez a régi városrész tényleg szép és igényes, valójában az egész várost ilyennek szerettem volna látni. összességében egy látogatást megér – mondjuk fél nap, de csak erős idegzetűeknek.

a perverz fogyasztói társadalom bizonyítékai 1 rész: a fényesre fogdosott mini-kukettó:

mint említettem, csak földrajzilag értünk a túra végére, még hátravolt egy napunk nice-ben (vagy nizzában).

ez a város az, ami egyensúlyba hozta az erőt és a midiklorianok a helyükre kerültek. annyira pozitív csalódás volt, hogy el is felejtettem a monacói borzalmakat. ez a város számomra a tipikus 1900-as évek eleji nyugis időszak megtestesülése, amikor a francia művészosztály még az abszinttól vakult meg. nem pártolom a grandiózus épületeket a tengerparton, de itt valahogy annyira beleillik a képbe, hogy egy rossz szavam sem lehetne rá. rendkívül hosszú, nagy-kavicsos strand áll a társadalom rendelkezésére és ezt ki is használják.

ez a félig olasz, félig francia város mintha összegyúrná a két nép pozitív tulajdonságait és összeszorozná a két nép életvidámságát. kicsit nyálasra sikerült, de a lényeg érthető: itt fizikailag képtelenség szomorúnak lenni.

az utolsó reggelünkön a piacra mentünk reggeliért és láss csodát, sütött a nap, a túra alatt először – és utoljára. délután viszont kocsiba pattantunk és elindultunk vissza gironába az autópályán, a 9 napos utat nagyjából 6 órásra redukálva. gironában még este szétnéztünk, hozzáteszem a városközpont egész szép, ha van időd a repülő előtt érdemes megnézni. hajnalban kimentünk a reptérre és bedöcögtünk a maradék 1 csepp üzemanyaggal a parkolóba. néhány kedves társaság úgy adja oda a kocsit, hogy előre kifizettetik a tank benzint és neked üresen kell visszahozni – ezzel is megszopatva téged, mert mindig hagysz benne egy kis biztonsági tartalékot vagy elszámolod magad és sokat. na én nem így tettem, mint látható az utolsó 2 km-t úgy tettem meg, hogy a maradék benyó 0 km-re volt még elegendő. ezzel is revánsot véve a pazarló kapitalista világon, boldogan indultam haza.

a közel 2000 km-es túra alatt rengeteg szép helyen jártunk és gondolkodás nélkül újra végigmennék rajta – jó időben. amit mindenképp ajánlok az roses + cadaques, a rajna-delta és nizza, ezeket érdemes felkeresni. a letelepedést csak azoknak ajánlom, akik faarccal képesek megosztani életterüket évi 8 hónapban 10 millió turistával – én nem tartozom ide.