agymax

na ez tényleg az idők előtti időkben történt, próbálom összeszedni az agysejtjeimet és a valóságot csak nagyon kevés fikcióval felhígítva tálalni. a túrát nagyjából 3 részre lehet osztani, a köztes néhány nap inkább utazással telt és bár ez is izgalmas volt, túl sok érdekességgel nem tudok szolgálni. a háromból két részt a saját preferenciáim határoztak meg: goa és a himalája; míg az utolsót az indiai kollégák ajánlották és igazuk is lett: kerala.

 
mivel ez a három tájegység egymástól kissé távol helyezkedik el (európaira fordítva: kurva messze), így a belföldi fapados járatokat használtuk, ami igen pozitív csalódás volt. néhány évvel előtte nyitották meg a légteret a magánvállalkozások előtt, ezért a versenyben lévő 4-5 indiai fapados cég rengeteg extrát kínált a versenyben és vadiúj gépekkel rendelkezett. mindemellett a 3 órás repülőút annyiba került, mint hollandiában egy vonatjegy. az egyik gépen például volt érintőképernyős monitor, amin nézhettél filmet vagy egy repülő aljára szerelt kamera képét! mindezt nagyjából 40 euróért egy budapest-párizs távon.

szerencsénkre elrepültünk a himalája mellett is és láthattuk a mount everest-et a repülőről. nem hinném, hogy valaha is elfelejtem a felhők fölé cirka 3.000 méterrel nyúló hegyeket, ami a 10.000 méteren suhanó repülő alatt végződött nem sokkal. helyi szinten minden közlekedési eszközt kipróbáltunk: vonat, busz, shared jeep, riksa, talán csak motoron és tehénen nem ültünk.
 
a közlekedés itt az európai normáktól enyhén különbözik (mondjuk a párizsi vezetéstől nem); a két sávon osztozik a tehén, a motoros, a biciklis, a gyalogos, a riksás, az autós, a terepjárós, a buszos és a kamionos. egyszerre. meglepő módon nem (csak) a méret számít, sokkal inkább a duda erőssége. hogy ezt az araboktól tanulták vagy vice versa, az a történelem egyik nagy rejtélye. hozzáteszem balesetet egyet sem láttunk.
 
utunk első része a hegyekbe vezetett, darjeeling-et szerettük volna megnézni és innen kiindulva a környéket. ez a terv azon a ponton hiúsult meg, amikor elértünk a hegy lábához, ahonnan csak egy út vezet felfelé. amit történetesen a kormány ellen lázadó helyiek lezártak. már kezdett esteledni ránk, előre foglalt szállásunk volt darjeelingben és egyértelművé tették számunkra, hogy a következő pár napban ezt az utat nem nyitják meg. az ide tartó vonatúton összeismerkedtünk a helyi coca-cola gyár hr vezetőjével, aki javasolta, hogy látogassuk meg sikkim tartományt, ami tulajdonképp darjeeling szomszédja és van egy út oda, ami (még) nincs lezárva.

elvitt minket a sikkim-i követségre (mivel ez egy részben független tartomány indiától, extra vízumra van szükség), ahol a záróra előtt pár perccel sikerült vízumot szereznünk és felszállnunk az utolsó buszra - amivel egyébként a követség munkatársai is utaztak. a nagyjából 20 férőhelyen 30-an osztoztunk, de erre a 4 órás út alatt nem sokat tudtunk koncentrálni ugyanis az egysávos út mellett pár száz méteres szakadék volt, védőkorlát meg ugye minek. pár nappal később tudtam meg az itthon aggódó népségtől, hogy a környéken az ott tartózkodásunk alatt lezuhant egy ilyen busz. itt már persze jóval gyérebb volt a forgalom, de a szintén arab szokásként megismert sötétben lámpa nélkül vezetés és a folyamatos majomkerülgetés (az út közepén bandáztak) azért kiszárította a számat. szereztünk belépési pecsétet a vízumunkra a "határátkelőnél" és folytattuk utunkat gangtokba, a tartomány fővárosába. 
 
nem sokat tudtunk erről a területről (semmit), mert nem terveztük, hogy erre jövünk szóval improvizálnunk kellett. egy napot a város és a környék bejárásával töltöttünk majd felbéreltünk egy dzsippes mókust, aki körbevitt minket 3 nap alatt a környező érdekesebb templomokon, hegyeken és vízeséseken. érdekes statisztika birtokosa lettem, mikor a szálloda tulajtól kölcsönkért sikkim c. könyvet olvastam: az előző évben volt 11 lopás, 6 rablás és 25 gyilkosság. jó tudni, hogy nem fognak semmit elvenni tőled csak simán kinyírnak...

a helyi finomság a jaktej, ami forrón, mézzel meg tudja dobni az ember boldogság érzetét az 5 fokos hidegben. a szállodateraszunkról kilátás nyílt a világ 3. legmagasabb hegycsúcsára, a kanchendzungára, DE persze a rossz idő miatt talán csak egyszer láttuk. a fentebb idézett könyv alapján februárban átlagosan 1 napot felhős az ég, mi az 5 nap alatt végig áztunk és nem láttuk a tőlünk légvonalban pár km-re elhelyezkedő 8.000 méteres hegyeket. DE ezen ugye nem kell meglepődni, gyuri on the road. 
 
már rögtön az elején megismerkedtünk az indiai konyha egyik nagy talányával: a csirkét úgy bontják, hogy eltörik a csontjait. ez megfigyelhető a himalájától kezdve egészen délre, keraláig. nem tudom mi lehet a logika benne, de magát az étkezést teljesen tönkrebassza: folyamatos rettegésben kell enned, hogy mikor harapsz rá egy csontszilánkra. én a 3 hét alatt kb 10-et abszolváltam. egyébként az ételekre nem lehet panasz, józan paraszti ésszel felmérhető, hogy hol szabad megenni a kaját és hol nem. ettünk utcán is, étteremben is és csak két durvább eset volt, mondjuk az utóbbiba beleszaladtam és emiatt a hazaút igen görcsös lett, de erről majd később.
 
szóval sikkimben tartottunk, elindultunk a hegyekbe a szakadó esőben, ami nem volt éppen életbiztosítás. az egysávos hegyi út sáros volt és csúszott, egyszer egy szikla állta az utunkat, valószínűleg nemrég esett az útra, mert mi voltunk az elsők, akik odaértek. a sofőr fel volt készülve az ilyen helyzetekre, mert egy pajszerral szemrebbenés nélkül tovább gurította a szakadékba a kőtömböt. a táj persze elképesztő, alig lakják emberek és olyan méretekkel szembesülhetsz, amiket nehezen lehet csak feldolgozni.

a teaültetvények néhol olyan meredek hegyoldalon vannak, hogy csak a cliffhanger-es stallonet tudom elképzelni, amint arat.

egész india igen vallásos, itt a hegyekben leginkább az imazászlók hódítanak, minden keleti film elmaradhatatlan képi kellékei. ezért én is teszek ide egy ilyen képet, muhaha!
 
az itt élő emberek rendkívül nyugodtak, főleg a szerzetes arcok, egész nap chillezgetnek, festegetnek, pörgetik az imapörgettyűt. ami kicsit visszataszító az a nagyon durva kéregetés a templomokban. szinte az arcodba tolják a kis gyűjtőurnát és megjegyzést tesznek, ha elfelejtesz dobni bele valamit. értem én, hogy részben ebből élnek, de valószínűleg akkor is adna az ember, ha nem harci nindzsa pózban követelnék tőle. ezekről a létesítményekről még azt kell tudni, hogy – nem véletlenül – a legjobb helyekre húzták fel őket, szédületes kilátást nyújtva a tájra.
 
kőkeményen érződnek az angol uralom hagyatékai: a nyelv, a tea és a krikett. ezek itt megőrülnek a krikettért, ami a világ legunalmasabb és legértelmetlenebb sportja a szememben, de ezt ugye ott nem mertem hangoztatni. a netkávézóban a gyerekek egymást ölték, hogy a nálunk megszokott foci vagy kosár játék helyett toljanak egy odabaszós krikettmeccset az egyetlen számítógépen.

az angol nyelv egyébként nagy plusz a magamfajta turista számára, szinte mindenhol megértettek alapszinten, néhol persze csak a nemzetközi kéz-és lábjelrendszerem hozzáadásával. a teát meg tejjel isszák, de én így is szeretem.
 
ami még tetszett, hogy rengeteg mítoszuk van, kb mindenre van egy sztorijuk. nem nagyon utazgatnak, szóval van idejük ilyeneken agyalni, hogy az a horpadás a kövön a nem tudom melyik isten kéznyomata, ez a tó úgy keletkezett, hogy idelépett a buddha, a másik meg egy könnycseppéből alakult ki, stb. a lenti képen található tó sztorija is valami hasonló volt, azzal az extra tudománnyal fűszerezve, hogy nem eshet rá semmi a tó felszínére. ha ráesne akár egy falevél, akkor az itt élő madarak még mielőtt érintkezne a vízzel elkapják és elviszik. persze én megcáfoltam, mert rádobtam egy falevelet MUHAHAHA! köcsög nyugati turista.

itt forgatott az indiai állami tévé valami dokumentumfilmet, aminek szereplője és interjúalanya lettem, de azóta sem találtam meg magam az interneten és a cannes-i behívóm sem érkezett meg. találkoztunk itt egy fiatal angol sráccal, aki lábon tolta az utat, már keresztüljött mongólián, kínán és megy még délre, amíg kedve van. kemény.
 
mire végeztünk a körúttal pont átért ide is a forradalom szele és lezárták az egyetlen reptérre vezető hegyi utat a "katonák". a sofőrünk gondolom nem tudta, hogy a repjegyünk nagyjából 20 euróba került és túléljük, ha lekéssük a gépet, ezért magát olyan státuszba emelve kommunikált a "lázadókkal", mint ha az elnöki konvoj tagjai lennénk. persze gyorsan kiderült, hogy a nagy úttorlasz egy 14 éves gyerek volt egy az út közepére helyezett széken, de ki kellett osztanunk pár száz rúpiát, hogy a kétoldalt álló fegyveres tizenévesek ne gonoszan nézzenek ránk. kaptunk még itt is pár pecsétet és szabad volt az utunk.

a pecsétbiznisz egyébként india legnagyobb kereskedelmi ágazata lehet: elmondom hogyan jutsz fel a repülőre. a reptérre csak úgy mehetsz be, ha van foglalásod. ezt a kapuban egy ember megnézi és lepecsételi. ezzel odamehetsz a csomagellenőrzőhöz, ami itt külön van és ott kapsz minden táskádra egy pecsétes papírt. a 3 pecsétes foglalással mehetsz a jegypulthoz, ahol kiállítják a repjegyet és lepecsételik (mintegy konfirmálva, hogy még önmagukban sem bíznak). ezután mehetsz az ellenőrzőkapuhoz, ahol a már pecsételt kézipoggyászt újra átnézik és lepecsételik a beszállókártyáddal együtt. a gépre szállásnál még egyszer megnézik a jegyed és ők is lepecsételik. ennyi. és minden mást is pont ugyanígy intéznek. esküszöm itt még dugni is csak pecsétes fasszal lehet.