agymax

hétvégén ismét kirándultunk, alap, hogy ismét megszopattam magam, ahogy kell. de ez majd csak a végén derül ki... kihasználva a bő másfél napig tartó holland nyarat úgy döntöttünk, hogy a pénteki munkát félbehagyva inkább lecsapatunk normandiába; elvégre ott van szájder, jobb a kaja, van szájder, jobb az idő, van szájder és elég sok a látnivaló. ja, és van szájder. ez ugye szénsavas almabor, ami kb az alamlé és a sör keveréke (az alkoholok almdudlere). mint azt az olvasók feltételezhetően vágják, én nem iszom sört, sem pezsgőt sem bort. a szájdert mégis szeretem. amolyan kapudrogként tekintek rá, hátha egy idő után megkedvelem emiatt a sört is és akkor nem kell pálinkával lépést tartanom a lazán sörözgető haversrácokkal, aminek általában egy masszív lépéselőny a vége.

pénteken sikerült is lejutnunk montreuil-ig, ahol a papírfalakkal rendelkező szálláson kisgyerekes (sátánkölyök inkább) szomszédokat kaptunk, mert mert. így inkább becsapattunk a városba kajálni és nézelődni, ahol viszont szürreális élmények fogadtak az utcán hangsebesség közeli iramban rohanó papjelmezes, péknéjelmezes és egyéb kreatív nonkomformista viseletekben pompázó alakok képében. gondolom megkésve értesültek a farsang nevű rendezvényről. sebaj, nem riadtunk meg (úgysem vallanám be, ha mégis), folytattuk a meglepően sok virággal rendelkező városka feltérképezését, amit megnehezített tájékozódási képességem (hiánya) és a tény, hogy masszívan ránkesteledett. mire találtunk egy megfelelő éttermet már azt sem tudtam merre van előre és hátra, így a nagy ijedtségre rátoltam pár csigát meg szájdert. kicsit rágósabbak voltak a megszokottnál, de egy hős nem riad vissza ilyen apróságoktól. jóllakottan persze a maradék koordinációs emlékképeim is megszűntek létezni, így a sötétben bolyongva próbáltunk visszajutni a kocsihoz, majd a szállásra. abszolváltuk, kérem nyugodjanak meg. amúgy a szállás ablakából egy jelentős kiterjedésű tehéncsordával néztem szemet, elgondolkodtam a sátánkölyök odavetésén, de akkor még jobban ordított volna, meg nem is tűntek annyira vértehénnek.
 
továbbmentünk fécamp-ba, ahol bizonyára sok látnivaló van, de engem magától értetődően a szeszfőzde érdekelt. egy apátsági lepárló, ahol a bénédictine nevű gyógyitalt okosították anno; hasonló, mint a jäger, csak más. az előállítási folyamatot már áutszorszolták, így azt nem néztük meg plusz egyébként sem vallanák be, hogy a szerzetesek belepisálnak egy ponton.
 
ami nagyon ott van ezen a tájegységen az a radikális partszakasz (cote d'albatre): hatalmas függőleges sziklafalak, a tetején pedig gyönyörű zöld fű. akadnak is golfpályák szép számmal a környéken. mondjuk focipályát nem láttam. pedig lenne értelme, ha a szakadéknál lenne a partvonal nem lenne vita, hogy kint volt-e a labda plusz a csicska holland focistákat is le lehetne lökdösni, ha gonoszkodnak, de ez egy másik téma... szóval mivel a franciák sem hülyék (?), így ezt a várost egy olyan helyre húzták fel, ahol a sziklafal beszakad és egy öblöt alkot. ennek következtében elég menő a strand, aminek két oldalán 30-40 méteres sziklafalak tornyosulnak. szikláról ugrálni itt nem igazán menő, bár ismerek olyanokat, akik meggyőznének, hogy ők itt bármikor leugranak, mert már portugáliában is simán levetődtek egy 147 centiméteres hegyről... tovább.
 
étretat-ban még továbbra is folytatódnak a sziklafalak, de hogy ne legyen olyan unalmas látvány annak, aki hajóval megy a part mellett, itt ilyen furmányos képződményeket hozott létre az úgynevezett természet. a hallucinogén gombákon végzett kísérletei közben maupassant belelátott egy a vízből az ormányával ivó elefántot is az egyik szikladarabba, hát mindenki döntse el maga. magamtól, józanon nem találtam volna ki...
ezen a helyen még említésre méltó, hogy leégtem, majd ettem egy szar palacsintát, ami különleges tehetségre vall, mert a palacsinta (crepes - édes, galette - sós) erről a területről származik. mennyi mindent tanultok tőlem, basszameg, pénzt kéne szednem.
 
még tervben volt, hogy megnézzük a partraszállás helyszíneit is, de mivel választanom kellett a napozás és a további vezetés között, így természetesen a lustaságom dominált. ez tehát kimaradt, de alapvetően nem bánom, engem nem nagyon hoznak lázba ez az "itt halt meg 10.000 ember; ahol az úriember áll ott egy halom bél és agyvelő volt" jellegű érdekességek.
 
mivel ismét ránkesteledett, elindultunk szájdert venni; ugyebár ezt itt lelég egyszerű háznál beszerezni, olyan, mint nálunk a bor tokajban. szóval egy bácsitól szereztünk pár üveggel a bolti ár töredékéért és hogy fejlesszem a franciatudásom megkérdeztem tőle angolul, hogy tud-e valami otrombán odabaszós (angolul: good) éttermet. tudott. egy akkora faluban volt, hogy ehhez képest újlengyel egy mumbai, így nem is kellett sokáig keresnünk. kívülről ugyan kocsmának nézett ki, így fenntartásaim voltak, de belül rájöttünk, hogy ez valójában istálló volt régen, szóval maradtunk. a két pincérnő egy za egyben úgy nézett ki, mint a régen a spektrumon futó "két dagadt hölgy" (vagy valami hasonló volt a címe) főzőműsor címszereplői, de aranyosak voltak és beszéltek alapszinten angolul. viszont nem figyelmeztettek, hogy a világ legrosszabb ételét rendelem előételnek, amit volt szerencsém egyszer már marseille mellett kipróbálni, erőől majd máskor mesélek. rothasztott állati bensőségnek írnám le, de ez már költői szépítés, ennél rosszabb. amilyen idióta vagyok megint nem jegyeztem meg a nevét és ismét be fogom majd választani, vélhetően amikor épp farkaséhes leszek... sebaj, a főétel ezzel szemben igen korrektre sikerült; eleve nem sztenderd eljárás, hogy a nyers húst kihozzák megmutatni apprúválásra, ahelyett, hogy a tescoszatyorból becsempésznék rögtön az olajos tepsibe. a húst az orrunk előtt sütötték meg parázson és kaptam rá - na milyen mártást? - igen, szájdereset (ez mondjuk volt a rothasztott cuccon is, le is ettem róla).
 
elérkeztünk az utolsó napon a fő attrakcióhoz: le mont saint michel. okosan korán érkeztünk, hogy elkerüljük a tömeget; ez részben sikerült is, így viszont kifelé menet többen láthatták, amint megalázom magam, de ezt még mindig nem mesélem el. ez a hely egy kis kolostornak indult aztán picit kinőtte magát, most így fest.

belülről egyébként annyira nem nagy szám, a kilátás sem extrém, tekintve hogy körülötte víz, iszap és szántóföld van. de el kell ismerni, hogy kívülről rendesen odabasz. hogy ezt megörökítsem az előtte parkoló egytrilliárd kocsi nélkül, úgy döntöttem, hogy apály lévén kicsit letérek az útról és átvágva a vizes homokon oldalba fényképezem. ez így csak elméletileg volt jó ötlet, mert az nem vizes homok, hanem iszap volt, aminek ismert fizikai tulajdonsága, hogy csúszik, mint a takony. igazi férfiként nem estem el az első lépésnél, csak a másodiknál. a fényképezőmet beleejtettem az iszapba, ami jelenleg is hátráltatja fotós karrierem kibontakozását, de azért nagyjából sikerült megmentenem. mivel az iszap gyorsan rádszárad, így nem lehet csak úgy letakarítani magadról, főleg megfelelő eszközök hiányában. így enyhén koszosan vezettem haza azt a laza 7 órát, csak a benzinkúton néztek ordas parazstnak, máshol nem álltunk meg. a kocsi még most is kissé iszap (és camambert - a másik helyi nevezetesség) szagú, de ehhez a kollégáknak alkalmazkodniuk kell, elvégre megtiszteltetés, hogy velem dolgozhatnak.